Szabadka város

Azoknak, akik úgy szeretik Szabadkát, mint én.

Látogatók

free counters

2009.10.02. 18:32 eXenon84

Népszínház

Címkék: színház város épületek építés

  A szabadkai Népszínház (Városi Színház) a városháza és a zsinagóga mellett Szabadka talán legkarakteresebb épülete (volt és talán lesz is újra). A hat korinthoszi oszloppal rendelkező épület dicső múlttal néz szembe a Városháza tornyával, s ad helyet a szabadkai színjátszásnak 1854 óta.

  A Népszínház több, mint egyszerű épület. Monumentális oszlopcsarnokával a kollektív emlékezet, a városközpont nyújtotta élmények egyik kulcsfontosságú építőköve, azé a központé, amely boldogabb időket, derűsebb jövőbe pillantásokat is megélt már.

  Szabadka 1779-ben Mária Teréziától megkapta a szabad királyi várossá nyilvánító szabadalomlevelet, s felvette a Maria Theresiapolis nevet. Ezt követően lendületes fejlődésnek indult a város gazdasági és kultúrális élete. Eleinte az egyházi iskolai előadásokon kívül, melyet az itteni ferencesek tartottak 1747 és 1774 között, főleg német vándortársulatok mutattak be színházi előadásokat (elsőként 1780-ban Josef Schwertenberg együttese).

  Magyar színházi előadások lehetőségéről először 1790-ben esett szó, amikor a szabadkai városi tanács nagyobb összeget küldött Pestre, Kelemen László részére, abból a célból, hogy segélyezze a magyar színészetet, ahogyan írták: „ezt a fenséges ügyet”.
  Az első magyar társulatot Láng Ádám János hozta 1816-ban, s a régi gimnázium nagytermében léptek fel, Goethe: Clavigo című darabjával (voltaképpen ekkor kezdődött meg Szabadkán a hivatásos magyar színjátszás). 1818-ban Kilényi Dávid Alföldi Színjátszó Társasága jelent meg; ők a Schulz-féle kávéházban léphettek fel. Egy ideig német és magyar társulatok váltották egymást. 1826. júl. 24-én nyílt meg a kávéház állandóbb jellegűre alakított színházterme. Egy év múlva felépült a Fekete Sas Szálló is; ezután ennek „színnézőhelyét” használhatták az együttesek. A következő két évtizedben Balla Károly (1835), Abday Sándor (1837, 1838), Komlóssy József (1841), Szuper Károly (1839, 1845, 1846), majd Hevesy Imre (1846) tartott rövidebb-hosszabb évadokat.
 
  A szabadkai színházi élet fellendülőben volt, ám a célnak a kaszinó bálterme sem felelt meg teljes egészében. Egyre több és igényesebb előadásokat mutattak be a gyarapodó közönség számára. 1833. tavaszán (azaz huszonegy évvel az épület átadása előtt) a sajtóban megjelent egy cikk, amely felveti egy állandó színházépület felépítésének kérdését. Ezzel együtt javasolja, egy szegedi-szabadkai állandó társulat létrehozását, amely mindkét városban játszaná előadásaikat. Tizenegy évvel később szintén a sajtó hasábjaiból értesülhetünk arról, hogy a város vezetősége már komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy felépít egy színházat. Bécstől építési engedélyért folyamodtak, amely 1847-ben meg is érkezett. Azonban közvetlenül a munkálatok megkezdése előtt kitört a szabadságharc, amely még néhány évig elhalasztotta az építkezés megkezdését. Végül az épület terveit Skultéty Jánosra, a városi főmérnökre bízták és 1853-ban kijelölték a helyet a színház és szálloda közös épülete számára. Az 1400 nézőt befogadó épületbe Pesten készíttették el a csillárt, Telepi György, pesti színpadtechnikus álmodta meg az épület belső díszítését, amely több mint negyven páhollyal, és kétemeletnyi galériával rendelkezett. 1854. december 16-án átadták rendeltetésének a vadonatúj színház- és szállodaépületet, amelyet Latabár Endre társulata avatott fel Jósika Miklós: Két Barcsai című krónikásdrámájával.
 
  1915. március 11-én tűzvész tört ki az épület színházi szárnyában, amelynek áldozatául esett az egész színpad és a nézőtér, csak a csupasz falak maradtak épen. A pusztítást követően a szálloda nagytermét alakították színházi előadások játszására, és a színház leégett nagytermét pedig 1927-ben újították fel. Azonban az első világháború befejezésével lezárul a szabadkai magyar színjátszás szinte százéves korszaka, ugyanis a Szerb—Horvát—Szlovén Királyságban nem engedélyezték magyar hivatásos társulatok vendégszereplését.
  Csak 1945-ben éled fel ismét hamvaiból Thália művészete, amikor a Horvát Népszínház mellett – és vele közös épületben — Szabadkán megalakul a Magyar Népszínház is. A bemutató 1945. október 29-én volt. Balázs Bála: Boszorkánytánc című drámáját Pataki László rendezésében tekinthette meg a magyar színházi előadásokra éhes közönség. Ettől az időszaktól napjainkig Szabadkának — Vajdaságban egyedülálló módon — folyamatosan volt állandó társulata/színháza, és az ezt követő röpke hat év alatt számos színházi előadás született: a szabadkai magyar színjátszás igen szép lendületett vett.
 
 
  Azonban 1951-ben megszüntették a két intézményt, és létrehozták a szabadkai Népszínházat, amelybe magyar és horvát társulat címén beleolvasztották mindkét színházat. Ezen kívül az intézményben létrehoztak egy zenei ágazatot is, amely 1952. őszétől operává nőtte ki magát, hogy az 1953/54-es évad végén azt is megszüntessék. 1958-ban a horvát társulatot szerbhorvát nyelvű társulattá, a magyar társulatot pedig magyar nyelvű társulattá alakították át, ami azt a téves értelmezést sugallja (ma is), hogy az intézményben egy egységes műsorpolitika alapján azonos művészeti aktivitás követhető két nyelven.
 
  Az alapítók nem biztosítottak megfelelő anyagi eszközöket az épület karbantartására, így az fokozatosan lepusztult. 1975-ben az elhasználódott elektromos vezetékek miatt betiltották a munkát a színházban, emiatt részben felújították az épület kritikus részeit, de annak ellenére, hogy az 1986-os végzéssel az épületet műemlékké avatták, jelentősebb javításokra azóta sem került sor. A ’80-as évek második felétől már nem tartható előadás a színház nagytermében annak romos állapota miatt — ezt követően raktárhelységként szolgálta a színházat egészen 2002-ig, amikor életveszélyessé nyilvánították, és megtiltották annak bármilyennemű használatát.
 
  1985-ben a Népszínház élére a hírhedt színházcsinálót, Ljubiša Ristićet helyezték, aki megszüntette a két társulatot, azaz úgymond összeolvaszotta őket, és „multikultúrális” színházpolitikája eredményeképp tíz éves „uralma” alatt a magyar társulatból nem maradt Szabadkán szinte senki. A színészeket nyugdíjaztatta, vagy azok önkéntesen távoztak Magyarországra, illetve más pályát választottak.
  Ristić destruktív egyeduralma ellen Kovács Frigyes 1994-ben egy önkormányzati színházat alapított, a hagyományos magyar színjátszás mentsvárát, Kosztolányi Dezső színház néven. Az első bemutatót 1994-ben tartották meg. Távozását követően — amelyre 1995-ben került sor — a magyar társulatnak (hivatalosan még mindig: magyar nyelvű társulatnak), már csírái sem maradtak Szabadkán, és a kevésbé „radikális” színházi formát kedvelő, magyar (nyugat-európai) hagyományokon alapuló színházat értő és igénylő közönség is teljesen elidegenedett a szabadkai színháztól. Bizalmatlanná, érdektelenné, sőt ellenségessé lettek. A színházcsinálást elölről kellett kezdeni.
  1995-ben a színház élére Erdudác Zsuzsanna jogászt kérték fel, aki jogilag és gazdaságilag megkísérelte letisztázni az igen zűrös intézményt. 1999-ben Ljubica Ristovski magiszter veszi át a kéttagozatos Népszínház vezetését. A Magyar Társulat élére 1995-ben Jónás Gabriellát nevezték ki, akit ezen a poszton 1998. januárjától Kovács Frigyes követ. 2006. június 1-től a társulat élére Mezei Zoltán színművészt nevezték ki.
 
~ o ~
 
  A magyar és szerb társulattal is rendelkező színház felújítása 2007-ben kezdődött meg, és a tervek szerint 2011-re kellene befejeződniük a munkálatoknak. Az öreg épületet gyakorlatilag lebontották, csupán klasszicista, oszlopos bejárata maradt meg, amely mögé új, korszerű játszóhely épül. Sajnos a folytonos pénzhiány és az illetékes állami szervek érdektelensége miatt mintegy két éves késésben van Vajdaság egyik legfontosabb kulturális intézményének, a szabadkai Népszínháznak a rekonstrukciója.
  A Színház lebontása és újjáépítése igen heves vitákat váltott ki a szabadkaiak és színházat kedvelők körében. Sokan támogatták, sőt sürgették a munkálatokat, ám nem kevés ellenzője is akadt a dolgoknak. A vélemények a mai napig megoszlanak. Talán legtöbben attól félnek, hogy új, de a városképbe és főleg a főtér impozáns képébe egyáltalán nem illő "üvegpalotát" kapnak.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
  Ilyen is volt... 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
...a legtöbben ilyennek ismertük meg:
 
 

 

 

 

 

 

 

 

Most itt tartunk. 

 

Ezek a tervek... és ilyen lesz ha elkészül:

 

  A témában érdemes elolvasni Radivoje Dinulović belgrádi építész és főtervező véleményét, aki csapatával a Népszínház újjáépítéséért felelős. A teljes cikk itt olvasható.

Radivoje Dinulović

 

A szabadkai népszínház új élettere
 
Az első kérdés: Miért?
 
  A Szabadkai Népszínház épülete kétségkívül a műépítészeti létesítmények azon legértékesebb csoportjába tartozik, amelyek a leginkább megjelölik, meghatározzák és megjelenítik saját urbánus közösségüket. Ilyen összefüggésekben túlzás lenne összehasonlítani Skultéty János 1853-54-ben épült építményét a Sydney Operaházzal, ám Szabadka külső megélése, bizonyosan oly módon kötődik a színházépülethez, mint ahogyan Jorn Utzon alkotása egy egész földrészre rányomja bélyegét.
 
  Másfelől, a szabadkaiak szemszögéből nézve, a monumentális oszlopcsarnok a hat korinthoszi oszlopával a kollektív emlékezet, a városközpont nyújtotta élmények egyik kulcsfontosságú építőköve, azé a központé, amely boldogabb időket, derűsebb jövőbe pillantásokat is megélt már. Ez az elégikus, romantikus Színház iránti viszonyulás, amelyet mi, "meggyőződéses" (és nem itt született) szabadkaiak is sokan érzünk, mélyen beívódott egy talán nem teljesen ellentétes tudatállapotba - abba a tudatba, hogy a tér felöli ablaktalan fal mögött az épület legértékesebb eleme - a nagy színházterem romjai hevernek. A színházat tisztelő és szerető város nehezen él a Színház nélkül, amelyet olyan fogalomnak tekint, amely saját egyéni és egyedüli urbánus térségében megtestesíti a művészi, társadalmi és fizikai színházi létet. Épp emiatt nem furcsa, hogy a Színház épületének jövőjével kapcsolatos beszélgetések és gondolkodás szüntelenül zajlanak immáron több mint harminc éve, ha pedig visszagondolunk a számos átalakításra (1926-27, 1948, 1952, 1953, 1975, 1984...), akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy az építkezés egyike az épület tartós jellegzetességeinek.
 
  Miként, mennyit és mit építeni - a Színház, a szakmai közvélemény és mindenekelőtt Szabadka polgárai számára ezek olyan nyitott kérdések, amelyekre különböző, gyakran pedig teljesen ellentétes válaszok születnek. Mit lerombolni - ez a kiindulópont, amely nélkül nem lehet (hiszen nincs hol) építeni, ugyanakkor pedig különösen érzékeny téma, hiszen a bonyolult érzelmek mélyébe nyúlik, viszont ezzel egyidejűleg észérveken és mérnöki logikán nyugszik. A pénzügyi vonatkozások mérlegelése, bármennyire is méltatlan ehhez a szövegkörnyezethez, megkerülhetetlen, hiszen a terület kihasználtsága, a földjáradék és az építkezés költségei minden közösségben már évtizedek óta - a legfejlettebbekben a legnagyobb mértékben - meghatározzák a városvezetőségek nagyberuházásokkal kapcsolatos döntéseit. Ez természetesen nem zárja ki a szociális, történelmi, kulturális és pszichológiai síkokat, amelyekről már szó esett, így a döntéshozatal eme rendszere tekinthető (és annak is kell tekinteni) a felsorolt "erők" - kívülről és belülről történő - figyelmes összehangolásának, egyszóval Szabadka kulturális, szociális és urbánus politikájának. Ezzel egyidejűleg a város jelentősége és a Színház intézményének jelentősége is problémát jelent a tágabb közösség - az állam és a régió - politikai térségében úgyszintén.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://szabadkavaros.blog.hu/api/trackback/id/tr271423426

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.