Munk Artúr (1886-1955) szabadkai születésű író Köszönöm addig is... című életrajzi művét így kezdi: "Poros szülővárosom, Szabadka a világ legnagyobb faluja. Kegyetlen szél söpri az utcák porát egyik kerületből a másikba, teleszórja szemünket, szánkat, tüdőnket finom, üvegszerű porral, aztán - mint aki jól végezte dolgát - megpihen, hogy másnap mindent előről kezdjen."
Szabadka ilyen. Homokra épült város ez, ahol mint kicsapott kutya, úgy kergeti végig az utcák porát ma is a szél. Falu? Nem. Város? Az sem. Valami különös hely ez a Szabadka.
Az öregek mindig azt mondták, Szabadka a világ közepe: itt árvíz, földrengés, tűzvész vagy égiháború sohasem pusztított. S noha minden út Rómába vezet - tartja a mondás - ők azért nevetve hozzátették: de Szabadkán keresztül. Ma is számos út találkozik Szabadkán. Némelyik kanyargós, ütött-kopott, poros, foltos, másik széles, kivilágított, árnyas, vagy épp macskaköves. S találkozik itt jónéhány emberi életút is - keveredve a különböző kultúrák, nyelvek, szavak, kiejtések és hangsúlyok az emberek megismerik és megszokják egymást... néha könnyebben, máskor nehezebben - ahogy a kor hozza.
Város? Nem. Falu? Az sem.
Miközben néhány száz méterrel a Városháza csodálatos épületétől, alkonyatkor, idős asszonyok ülnek ki a meszelt házak elé a fellocsolt utcákra, hogy beszélgessenek, a belvárosban kigyúlnak az esti fények, s mint megannyi szentjánosbogár tündöklik a korzó, a tér, és a szökőkút környéke. Közben az égig érő galagonyafák sejtelmes árnyékot vetnek, s az óratorony elüti az éjfelet.
Különös hely ez a Szabadka. Mintha az idő megállt volna felette. Lassan, sokszor lemaradva araszol az európai városok nyomában, s közben olyan építészeti, művészeti és emberi kincseket adott a világnak, melyet bármely nagyváros megirigyelhetne. Kosztolányi Dezső, a legszebb szavú költönk szülővárosa ez, ahol a magyar szecesszió remekműve ad találkát a Fekete cárral, s ahol a vasárnap egyben vásárnap is. A belvárost renoválják, a külvárost építik, mégis vannak állandó dolgok, mint amilyen a Bódis, a kiserdő, a Bagolyvár Palicson, vagy a Gombkötő utca a központban...
Juhász GyulaSzabadkaÓ régi nyár, mikor a vén verandán
Két új poéta régi verseken
Elbíbelődött s a hold arca sandán
Két nyárfa közt bukkant ki az égen.
Ó régi nyár, az ébenóra halkan
Elmuzsikálta már az éjfelet,
Az árnyak óriása várt a parkban
S a denevér szállt rózsáink felett.
Ó régi nyár, a zongorán egy akkord
Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt,
Künn a kutyák szűköltek elhalóan.
Valami nagy bú olvadt föl a borban,
Fájón figyeltünk vén magyar szavakra
S álmában olykor sóhajtott Szabadka.1920
Különös hely ez a Szabadka - a "világ legnagyobb faluja".